2012 printemps/été haute couture – III.

Már jó idő eltelt azóta, hogy az haute couture kollekciók bemutatásra kerültek, így talán úgy tűnhet, nem túl aktuális, hogy még mindig erről írok, viszont a bemutatást és az öt soros tetszik/nem tetszik cikkeket nem érzem elég tartalmasnak ahhoz, hogy ne gondoljam úgy, szükség lehet az én, valamivel mélyebbre ható , elemző írásomra is. Különben már lezajlott a new yorki divathét is, pár napon belül azzal rukkolok majd elő, valamivel aktuálisabb téma gyanánt.

Aki olvasta a blog couture kollekciókról szóló cikkeit, az tudja, hogy a sorozat harmadik, s egyben utolsó állomásához érkeztünk, s bizonyára az is egyértelmű számára, hányadán állunk e szezon kollekcióival. Az eddigiekben akadt 1-2 olyan tervező, akinek a munkája, hogy is mondjam… nem ragadott magával, most pedig csak olyanokról teszek említést, és nem azért mert különösen kritikus hangulatban ébredtem, hanem mert a tizenkettőből, csak ők maradtak hátra.

Nézzük, mivel próbálja elnyerni tetszésünket az Armani Privé! Elsősorban ezt a tetszés szót itt gyorsan megkérdőjelezném és ha módomban állna, akkor egy kisebb közvélemény kutatást indítanék, ki, hogyan vélekedik a ruhákat illetően… Az egy dolog, hogy nem rajongok az Armaniért, de ezt nem feltétlenül látom tetszésem akadályának. Bármilyen tervezőről is legyen szó, igyekszem objektívan tekinteni a kollekciókra és a dizájner nevétől elvonatkoztatva véleményt alkotni, így lehetséges az, hogy alkalmanként nem tetszik egy Givenchy ruha, azonban egy Marc Jacobs igen (na jó, ez utóbbi valóban elég ritka).

Az Armani Privé idei darabjai láttán joggal támadhat bennünk a kérdés: ’Mi a gyík?’s ez esetben nem szlengként értendő a megnevezés, hanem épp, hogy a ruhák anyagának, illetve textúrájának látványa az, ami felveti bennünk ezt az érzést. Valóban hüllőbőrhöz hasonló anyagokból készült a ruhák nagy része, amit önmagában kifejezetten jó ötletnek tartok, ellenben kevésnek ahhoz, hogy a darabokat lenyűgözővé tegye főképp akkor, ha a vonalvezetésekre, szabásvonalakra – látszólag – nem fordítottak elég figyelmet. Jó pár kifutóra lépett kreáció látványa idézett elő bennem kérdőjelt, hogy mi választja el a látott ruhát egy ázsia centerben elérhető olcsó selyemutánzatból készült toppocskától. Rövid hezitálás után a semmi tűnt a legkézenfekvőbb és legvalószínűbb válasznak. Egy tragikusan egyszerű, testtől imitt-amott elálló fekete fényes felsőrészt nem érzek jó megoldásnak egy kifejezetten exkluzív hatást keltő szoknyával kombinálva, ami viszont kimondottan élvezhető látvány volt a szemeimnek, de nem csak a két darab párosítása sántított nekem, egész egyszerűen nem illik egy ilyen kaliberű divatház couture kollekciójába.

00130m3

A legfőbb szerepet szokásos módon ismét a hegyes vállú blézerek kapták e különleges, gyíkbőrszerű anyagból kivitelezve, amit egészen emészthető és tetszetős megoldásként értelmeztem, a hibát a semmitmondó szabású nadrágoknál véltem felfedezni, melyek szintén ebből a giccses, fényes anyagból öltöttek testet a térben. A másik kulcsfontosságú és kiemelkedően karakteres elemei a kollekciónak az eddig ismeretlen formát kapott szoknyák, amik így ránézésre egy érdekes anyagcsavarással születhettek talán. Ennek az elemnek a kifutóra küldését közel egy tucatnyi anyag felhasználásával oldották meg, többnyire valami fényes verzióval – mi mással?!

Ahogy cikksorozatom első részében kitértem a Versace kollekcióban megjelenő förtelmes zöld színre – és utaltam rá, hogy a későbbiekben is találkozunk vele – úgy most sem tudok szó nélkül elmenni mellette. Észrevételeim alapján azt hiszem ez kissé megfertőzte ezt a szezont, legalábbis couture kollekciók terén biztosan, hisz az Armani Privét (és az Alexis Mabille-t) sem kerülte el – nem túl nagy örömünkre. Egyfelől közel használhatatlan, nem csak a hétköznapokban, de jelesebb, esetlegesen divateseményeken sem tartom előnyös választásnak a zöldnek eme árnyalatában való színre lépést.

Kettő, kissé mosolygásra ösztönző outfit a Daria Strokous illetve Anna Selezneva által bemutatott modellek. Előbbi látszólag páfránynak, utóbbi pedig mohának öltözött ebben a finoman szólva is idegen zöld színben. Azért remélem valamelyik hírességnek lesz elég vér a pucájában ahhoz, hogy valamelyiket magára öltse – kiváló téma lenne egy újabb cikkhez.

Az estélyi ruhák valamelyest pofásabbra sikerültek az előzőleg bemutatott daraboknál, igaz jutott ide is egy-két szemet meresztő kreáció, no nem a csodálattól, annál is inkább a csodálkozástól, s a kérdéstől, hogy ’Ez mind?’ Azt vettem észre, hogy mintha az anyaghasználattal akarták volna kiküszöbölni a látványosabb ruhák tervezését, de még ha be is ismerjük az anyagok kiválóságát, a megalkotott ruhák legjava mindenképpen átgondolandó, vizuális élmény hiányában.

A következő, couture héten szerepet kapott tervező, Alexis Mabille, kinek kollekciója egészen finom kérdéseket ébreszt bennem. Azzal hamarjában megbékéltem, hogy ezúttal a vibráló, élénk színek az uralkodóak, sőt némely ruha sziluettje nagyon is megnyerőnek tűnt, a giga rózsafejdíszért pedig egyenesen odáig voltam, azonban egy viszonylag alapvetőnek tartott részlet megragadta a figyelmem. Ugyebár tudjuk, hogy a bemutatókat megelőzi egy „fitting” nevű munkálat, ami arra van, hogy minden egyes, a bemutatón megjelenő darabot a modellre igazítsanak.00010m2 A kollekciót elnézve úgy néz ki, a munkafolyamat ezen állomása kimaradt – az első modellnél legalábbis bizonyosan. Az egy dolog, hogy végtelenül amatőr az egész ruha szabása, fazonja, de azok az éktelen ormótlan nagy gyűrődések egyenesen tragikusak. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy az a ruha vasalót nem látott, mielőtt kifutóra küldték volna, másrészt biztosan nincs tökéletesen a modellre illesztve. A többi ruhánál és feltűntek nekem olyan gyűrődések, amik azt hiszem kiküszöbölhetőek lettek volna és talán komolyabban vettük volna az egész kollekciót.

A színek sokfélesége számomra komolytalan, giccses hatást kelt, én személy szerint jobban kultiválom, ha van kohézió az egyes darabok között, itt viszont olyan véletlenszerűnek tűnt minden, a fazonok, színek, anyagok… Ami épp megtetszett a tervezőnek, azt felhasználta. Nem egy összeszedett kollekció.

Amik önmagukban (kollekcióból kiemelve) értékelhető ruhák:

Mit kínál Maxime Simoens? Hát nem is tudom, hogy foglalhatnám össze… A 30 lookból álló kollekcióból összesen 10 olyat sikerült ’összeszednem’, amit vállalhatónak és értékelhetőnek találtam, ellenben azok sem feltétlenül a megfelelő kollekcióban kaptak helyet. Ahogy az előzőleg Alexis Mabille-nél is volt, innen-onnan szemezgetett megoldások egyvelege lépett kifutóra, ami számomra ritka meglepő jelenség a korábbi szezonokra való tekintettel…

Ez esetben geometriai motívumok uralták a kollekciót, legalábbis a legtöbb ruhán arra utaló jeleket lehetett felfedezni, ám az elsőként kifutóra lépett darabokat mintha egy teljesen más tervező teljesen más kollekciójából fújta volna át a szél. Az én ízlésvilágomnak a legidegenebb és legkevésbé felfogható elem a mellett éppen takaró sávtop,ami sem kis, sem nagy mellen nem néz ki jól, sőt egyenesen megbotránkoztatóan festhet. Tehát ezt a darabot nagyon nem értem. Az pedig, hogy hogyan került ez haute couture kollekcióba… bele sem merek gondolni.

A nagy kuszaság és összevisszaság ellenére szerencsére került a kollekcióba pár, körülbelül 10, olyan ruha, ami kiváltotta tetszésemet, őket egy kisebb csokorban alul összegyűjtöttem.

Töredelmesen bevallom, már magam is kicsit unom ezt a témát, mármint a couture kollekciók elemzését, mert fél szemmel már a new yorki divathét felé kacsingatok, így egyrészt ezért örülök, hogy cikksorozatom tizenkettedik és egyben utolsó szereplőjéhez értem, másrészt pedig azért mert erről aztán van mit tárgyalni… Voilá, Jean-Paul Gaultier!

A médiában is figyelmet kapott Gaultier friss couture kollekciója, mégpedig azért, mert az ihletforrása nem más volt, mint a nemrégiben elhunyt Amy Winehouse. Ennek tudatában máris felkészülhetünk arra, mit is várjunk, mennyire lesz fajsúlyos a kollekció, illetve a felvonultatott kreációk mennyire szólnak a vásárlói közönségnek, valamint mennyire a shownak. Ez utóbbi alternatíva mintha valószínűbbnek tűnne.

Nos, tehát aki eddig még nem látta volna a bemutatót, az most a körülmények ismeretében bizonyosan tisztában van azzal, mire számítson, mi, akik elsőként néztük – mielőtt még bármit is hallottunk volna róla – nem voltunk. Akadt is meglepetés bőven még akkor is, ha korábbról már mind kiválóan ismertük Gaultier munkásságát és stílusát. A rá jellemző stíluselemek és jellemző darabok nem is hiányoztak a kollekcióból, mondhatni nagy szerencsémre, hiszen azok tetszettek, ám amik Amy ihletésének eredményeképpen születtek… megkérdőjelezhető darabok, Istenemre mondom. Gyanítom, maga Gaultier is csak viccnek szánta őket, legalábbis remélem – jobb híján.

Nos,ez utóbb négy kép és még egynéhány look jelenti számomra e kollekcióban a kapaszkodót, amin csüngve túlélem a köztük felvonuló borzalmat, ami minden reményem szerint csak vicc – igaz, a gyengébbik fajtából. Showelemek és felhajtás ide, vagy oda, én ezeket nem tudom magamban divatként elkönyvelni, se funkció, se látvány, semmi az ég adta világon, ami az én olvasatomban értékkel bírna, arról már nem is beszélve, hogy inspirációként Amyhez nyúlni… nem sok jót sejtet, az ő stílusa sosem volt egy elfogadott, közkedvelt, elismert irányzat, még megosztó személyiségként is sántítana, ha nagyon definiálni akarnám.

Őszintén mondom, kicsit megkönnyebbültem, hogy a téma végére értem. Haute couture-t értelmezni valamivel nehézkesebb és megerőltetőbb, hisz tudjuk, teljesen mást képvisel, mint ready-to-wear testvére, (erről a szerkesztőségben épp a közelmúltban készült egy kiváló iromány) ennek megfelelően a kiértékelése is más vizekre evezést követel meg.

Egy szusszanásnyi kis pihenő után gyorsan átprogramozom az agyam, a szemeimet is egy másabb vizuális hatásra állítom át mielőtt a ready-to-wear kollekciók szintén háromrészes cikksorozatának nekilátnék, New York – Milánó – Párizs állomásokkal. See you!