Filmajánló: A Sértés

Az első libanoni film, amelyet Oscar-díjra jelöltek, és már ezért gyönyörű az egész. Aztán elolvasod, hogy miről szól a rendezés, és a levegő pár percig elakad benned, a szíved pedig nagyobbakat dobban annál is, mint mikor szerelmes vagy. A film végén meg ott ülsz a székben, nézed a rendező nevét, a színészekét, az operatőrét és minden egyes stábtagét, miközben könnyezel, s egyáltalán nem szeretnéd visszafogni a sírást, mert ezzel együtt adja meg a valóságot, az élet lüktetését, a személyiségek mibenlétét, az okokat s nehézségeket. Hogy az a helyzet, amiről A Sértés szól, maga a valóság. A nyers brutalitás. Hogy semmi sem egyszerű, teljes káosz és emberek közti háború zajlik a mindennapokban; a politika, a törvény elültette a magot a nép között, az emberek pedig azóta is csíráztatják. Ziad Doueiri a rendező.

No Title

No Description

Adott két férfiember Libanonban: a libanoni keresztény, és a palesztin. “A Sértés” nem csak azt mutatja be hihetetlenül tűpontosan, hogy egy apró, lényegtelennek tűnő dolog is a végére egy világot megrendítő problémává növi ki magát, hanem azt mutatja meg a rendező a vászon segítségével, hogy mennyire meghatározza az embert a saját múltja, vagy éppen az a közeg, ahol él. Vagy épp a politikai szféra, amit követ, amit mindenhol hall és lát és érzékel. A környezet igenis hatással van ránk, a gyerekkori traumák pedig gyökeret vernek a fejünkben.

A libanoni keresztény, Tony (Adel Karam), illegális, a járdára és emberekre vizet folyató ereszét a palesztin építőmunkás, Yasser (Kamel El Basha) a ház urának beleegyezése nélkül hozza helyre. Tony rettentő mogorva módon reagál erre, tönkreteszi az új ereszt, mire a palesztin csúnya szóval illeti őt. A hajthatatlan libanoni férfi bocsánatkérést követel, ám csak jobban kihúzza a gyufát az amúgy nyugodt természetű Yassernél, aki megüti őt egy gyűlöletes beszólása miatt. Az inzultus kitárgyalása ezután jogi úton folytatódik, míg egyre nagyobb, országos ügy nem válik belőle.

Fokról-fokra, képkockáról-képkockára derülnek ki a dolgok, a múlt darabjai, a két főszereplő nézőpontja, vagy maga a libanoni helyzet, s bár be lehet ülni úgy erre a filmre, hogy semmit nem tudunk az ottani valóságról, de nem érdemes, mert mint mindennel, itt is igaz az, hogy csak az tud a szívünkig hatolni, amihez közünk van. Az idegenség után nem ejtünk könnyeket.

A Sértés nem az a film, ami azért készült, hogy politizáljon. Nem szeretne nagy kliséket hirdetni sőt, egyáltalán nem szeretné azt mondani, hogy ott milyen nehéz és mindenki sajnálja őket, a többi ország problémái meg le vannak kakilva. Nem. Ez egy “normális” történet, csupán a megszokott happy end nélkül a végén, tudjátok, a nyálas és megmagyarázhatatlan happy end, hogy minden, de minden elcsesződött, mégis mindenki kibékül mindenkivel s ettől aztán egycsapásra mindenki boldog lesz, szóval ez a film nem egy tipikus amerikai film sémára építkezett. Libanoni, és libanoni is maradt a végéig.

Ami azért is érdekes, mert a rendező, Doueiri, Tarantino mellett dolgozott Amerikában, mikor a libanoni polgárháború, (1975-1990), elől menekülve az USA-ba utazott 18 évesen. Ezt az infót én is csak a film után tudtam meg, mármint, hogy a rendező Tarantino mellett dolgozott fiatalon, és ha már állandóan a boszorkányság jelzőt kapom meg magamra, én meg szeretettel incselkedem vele, így ez is közrejátszhatott abban, hogy ez a film egy erős harmadik helyre jusson a kedvenc filmek listámon. Ha-ha.

A film viszont kitér a polgárháborúra. Is. Főleg a következményekre, amiket maga után hagyott.

Az anyagi kárt 30 milliárd dollárra becsülik, a halálos áldozatok száma 150 ezer, félmillióan menekültek el az országból. Bejrút újjáépült, de az emberek még mindig magukban hordozzák a fájdalmas emlékeket.

Legszívesebben minden embert e film elé ültetnék, aki bedőlt a gyűlöletkampánynak, vagy annak, hogy minden egyes menekült terrorista, s csak megerőszakolni tudják a nőket, az állásainkat pedig elvenni. Hogy minden egyes bevándorló buta, és ez biztos valami összeesküvés, hogy elfoglalják Európát.

Doueiri remek karakterábrázolásokon keresztül mutatja be, hogy egyik félnek sem könnyebb sőt, tovább megyek: valamilyen szinten mindkét félnek igaza van, és közben egyiknek sincs. Ez a dilemma mutatkozik meg a tárgyalóteremben is, ahová végül a filmbeli konfliktus eljut. Kinek adjunk igazat akkor, mikor nincs jó döntés? Ha egy pakisztáni győzelmét hozzuk elő, akkor a másik oldal fog fellázadni. De ha a libanoninak adunk igazat, akkor a pakisztáni oldal fog hangosan visszhangozni. A rendező azt választotta, hogy egyiknek sem fog igazat adni a végére, és közben pedig mindkettő mellé áll. Mert el kell fogadnunk a másik embert úgy, ahogy van, és nem a múltbeli cselekvések által ítéletet mondani még mindig.

Ez a film nekem az emberségről szól. A mérhetetlen negatív oldaláról ugyanúgy, mint a pozitívról.

Egyik szereplő sem unszimpatikus sőt, mindkettő a szívedbe mászik. Nem az emberekre vagy dühös, hanem a politikára, akik ezt érték el: ezt, hogy két nép a legmegvetőbb bizonytalansággal, félelemmel, és utálattal nézzen farkasszemet. Ismerős, ugye?

Nem csoda, hogy a mostani ottani kormány minden szinten elhatárolódott “A Sértés“-től.

Viszont az első libanoni film, amit Oscar-díjra jelöltek. És végre egy film, ami tényleg meg is érdemli. Arról szól, ami a valóság; nem maszkok mögé bújva.