Filmajánló: Mamma Mia 2

A Mamma Mia 1-et az egész világon imádták, és visszahozta a régi ABBA slágereket a köztudatba. Ahogy az örömöt, a szerelem kifejezését, a szabadságot, a dalok maximálon üvöltését a rádiókból vagy zenelejátszókból. Lehet überelni ezt a fajta sikert egy második résszel?

thenational
(fotó: thenational)

Ott ültem a moziban, és a felénél azt mondtam felnevetve, hogy ki az Isten rendezte, mert tehet egy szívességet… Az elejétől a végéig folyt a könnyem. Nekem amúgy, akinek nem szokott, aki a romantika helyett inkább a szarkazmus volt a jele már az oviban is, szóval úgy ültem ott a Toldi mozi nagytermében, hogy nevettem és közben könnyeztem egyszerre. Szükségem volt erre a lélek-tisztulásra, pedig aztán nem egy új témát dolgoz fel ez a film sőt. A soha el nem múló szerelem mindenek felett, az összetartozás, a tökéletes lezárások akkor is, ha nehéz a háttértörténet, az örökké tartó barátságok, a már-már tökéletesség megmutatása, hogy a végén minden létrejön, ha hiszünk benne, ha erőfeszítést teszünk érte, tehát blablabla, tipikus amerikai film.

Mégis ahogy az első részben, úgy most is van a filmben valami olyan plusz erő, olyan plusz kisugárzás, ami eléggé hülyén hangzik, hiszen kisugárzás általában az élő találkozás alkalmával van az embereknél, de egyszerűen nem lehet másképp leírni azt a fajta varázslatot és valódi energiákat, ami arra ösztönöz, hogy a Mamma Mia elraboljon téged.

A zene élettel telik meg, a lélegzetállító helyszín, az egytől-egyig nagyszerű stáb, a minimalista megjelenítés, a dalszövegek tökéletes kompozícióban állnak az éppen aktuális jelenettel és érzelmekkel, viszont nem csak a vizualitás, hanem a szerepek megszemélyesítése is hibátlan: mindegyik múltbeli ént játszó színészről elhiszed, hogy a valóságban is simán lehetne az idősebb én fiatalabbik verziója.

MV5BYzE5MzBmZmItMGI4Mi00NjRhLTgzOTEtMjA3ODM2NmQ5OGJmXkEyXkFqcGdeQXVyMTEzNjA2NzM@._V1_
(fotó: imdb)

“Dédnagymama. Hát ezt sem írom be a Wikipédiámba.”

Például a 72 éves (!) Chernek milyen ereje, milyen hangja, milyen megjelenése van? Lehet, hogy megműtötte magát itt-ott-amott, de ettől függetlenül én szeretnék ennyire lenni hetvenkét évesen, hogy csak úgy árad belőle a nőiesség, a szenvedély, az élet, a magától értetődő egyszerű dívaiság és a tehetség. Ránézel, és nem hagy hidegen. Nálunk Törőcsik Marinak van ilyen jelenléte.

A 29 éves Lily James lett a második rész fő-főszereplője, a fiatal Meryl Streepet alakítja, az ifjú Donnát. A beszédhangja, az énekhangja, a ruhái, a természetes vagánysága, vagy az, hogy tökéletesen játssza el a Nőt: hol visszafogott, hol pajkos, hol flörtöl, hol csendes, hol szabad, hol komoly, hol adja magát, hol megnyomja a kéziféket, mikor mi szükséges.

Oké, azért az a jelenet, amikor Donna a beszédét megszakítva elkezdi énekelni a “When i kissed the teacher” című dalt, akkor kicsit eszedbe jut a saját (gimnáziumi, egyetemi) évzáród, hogy ott bizony mit kaptál volna, ha ilyen vagány ruciban hirtelen elkezdtél volna énekelni a lánybandáddal, majd kirohantatok volna a teremben ülő összes végzőssel és az igazgatóval utánatok, aki szintén énekel, hogy kint is folytassátok az ünneplést. De ettől film, és ki tudja? Talán külföldön még ez is lehetséges jelenet. Még ezt is elfogadod.

Imádom a fiatal Donna és Bil, akit amúgy Josh Dylan játssza el, közös jeleneteit. Amikor a szigetre hajókáznak a “Why did it have to be me?” számot énekelve. Ők a szabadság, a spontaneitás párosa, a legjobb barátok-feeling úgy, hogy közben megvan a kellő incselkedés a másik felé, főleg a sármos srác szemszögéből, aki tudja is magáról, hogy a csajok kis kedvence. Vagy amikor kiderül, hogy Alexa Davies, vagyis a fiatal Rosie már akkor és ott első pillanatra belezúg Billbe, de nem mondhat semmit, mert a fiú akkor még Donnáért van oda. És így egy csodálatos végkifejlet, hogy felnőttkorban mégis ők lesznek azok, akik hasonlítanak egymásra.

Pierce Brosnan még mindig a kedvencem, ahogy énekel, és nem azért, mert kifogástalan énekhanggal rendelkezik, mert közel sem, de illik hozzá, a sármjához, a személyiségéhez, az önazonosságához, és nem azt érzed, hogy tejóég, mennyire gáz, hanem azt, hogy imádod az egész embert. Hogy, (lehet ezzel egyedül leszek), minek Brad Pitt, amikor a világnak itt van az idősödő Brosnan? A fiatal Sam-et, Jeremy Irvine játssza, s ha Billel a spontaneitás párosa voltak a fiatal Donnával, akkor Sammel a maga természetességében lévő lelki társak, s beleremeg a Föld is, mikor Donna kimondja a kérdései után a lépcsőn állva, hogy ezek után azt hiszed, hogy valaha megbocsátok neked? Minden igaz szerelemben van szívfájdalom, legalább egyszer.

“Nem tudok szerelemről énekelni, ha nem érzem.”

A film végén egymás mellé kerülnek a múltat és jelent alakító színészek, s ahogy például a fiatal Sam a mostani Sam mellett énekel és táncol, az valami irdatlan jópofa, s vidám nosztalgiát kelt az emberben. Pont olyan, amikor a való életben a régi képeket nézegetjük, és jobb esetben a nosztalgia örömöt okoz, ami megmosolyogtatja az ember lányát/fiát.

“A flamingó mióta bölcs?”

Andy Garcia az elegáns, jóképű, udvarias, aki tudja hogyan kell bánni a hölgyekkel, ő a szállodatulajdonos, és mint kiderül, számára is tartogat egy szerelmet még a film, arról nem is beszélve, hogy a Mamma Mia 2 tényleg igencsak bennfentes lesz, kapcsolatok terén: mindenkinek mindenkivel van valami közös kis múltja.

MV5BODBiOWJkNTEtZmUxYy00ZjEzLTkxZTktYmE4MTIzZTg5MmU1XkEyXkFqcGdeQXVyMTEzNjA2NzM@._V1_
(fotó: imdb)

Talán az az egyik titka a második résznek, hogy gyönyörűen ötvözték az idősebb generációt a fiatalabbal. Tökéletesen kiegészítik egymást, tökéletes odaadással viseltetve egymás iránt, a második részben is érződik, hogy egytől-egyig imádták a forgatást, imádták egymást, ami a lehető legnagyobb pozitív energia, ami lejön a vászonról, és tudom, hogy újra és újra itt kötök ki, de aki látta a két filmet, az szerintem pontosan érti, hogy miért. A Mamma Mia-ról nem tudsz úgy nyilatkozni, úgy kritikát írni, hogy ne az legyen a központban, hogy mekkora erővel bír ez a stáb, hogy mekkora szeretetet zúdítanak a színészek a képernyőről a világra. Hogy ez a film nem is a történetével, a csodás operatőri munkával, a kiemelkedően precíz rendezéssel, a jól válogatott dalokkal tarol, a pont egyensúlyban lévő poénokkal, (nem csak), hanem azzal a hatalmas szívvel és lélekkel, ami az összes résztvevőben benne van.

Önmagukat játsszák, ezt érezzük.

És azt hiszem a Mamma Mia-t pont ezért szeretjük, mindennel együtt. Mert egyszerre kiszakít a valóságból, és egyszerre ad reményt is. Egyszerre értjük meg általa, hogy nekünk is vannak ilyen barátaink, akikkel tűzön-vízen keresztül, pasikról-pasikra, kalandokból-kalandokon át kitartunk egymás mellett, hogy a szeretet mindent felülír, még az időt is, és reményt ad, hogy az egész nem csak mese. S azt is megértjük, hogy mi is tudunk ennyire csajok/srácok lenni, hogy mi is érzünk ennyire nagy szerelmet, és mi is pont erre vágyunk, amiket elénk pakolnak a szereplők. Közben pedig természetesen szórakoztat is, énekelünk is, és mi is ugyanúgy táncra perdülünk, ahogyan ők is teszik.

Ol Parkernél jobb rendező nem is lehetett volna.

Könnyeztem végig, de nem szomorúságból, hanem épp ellenkezőleg. Gyönyörű dolog ráébredni arra, hogy az ember már nem fél, bármi lesz is a vége.

MV5BMjQwM2RhZGEtMTgzMy00OTMwLWE0NjYtMDZmNGFjOGFhNjE4XkEyXkFqcGdeQXVyNzc3MTU1ODc@._V1_MV5BNjI1M2I0YjktYWNjMS00MGIzLTgyNzctMDIyMGI3ZjA1ZDU5XkEyXkFqcGdeQXVyNDMzOTgzMDc@._V1_SY1000_CR0,0,711,1000_AL_
(fotók: imdb)