Filmajánló: Nyár

Mindig a nők robbantják ki a háborút, vagy az ellentéteket. Csak míg a nők hajlamosak összeveszni egy férfi miatt, addig a férfiak helyére tudják tenni a dolgokat. Ez a nyolcvanas évekbeli szovjeteknél sem volt másképp: az underground, a rock, a New wave és a post-punk bűvkörében, a cigaretta-füst mámorában, a kitörési lehetőségekben, a hatalom árnyékában. Mindenki tudja, hol a helye, még ha ezen a nyáron a szerelem és a remény kéz a kézben jár is egymással.

forrás: Mozinet

“Mick Jaggernek nincs Natalia-ja”

Aki fél a punk, illetve az underground zenei utalásoktól, cseppet se féljen: van egy szerelmi háromszög ábrázolás is a filmben, amiből rengeteget tanulhatnánk. Mármint a viselkedésből és az elfogadásból, amit a szereplők mutatnak egymás iránt. Nem az önzőség az, ami a film vezérvonala sőt, még csak fel sem bukkan egy jeleneten keresztül sem, hanem inkább az a fajta nyers őszinteség és alázatosság, ami manapság szerte a világban eléggé ritka. Az a fajta alázat, hogy például Viktor (Viktor Coj) sosem felejtette el honnan jött, hogy Mike (Mike Naumenkó) az, akire egész végig felnézett, akinek számított a véleménye, akinek mindent köszönhetett. A zene olyasmi kapocs lett köztük már a film elején, ott a tengerpartjánál, ami örökre megkötözte a kapcsolatukat: nem tudom, barátság, mentor, vagy atya-fiú viszony inkább, de a lényegen nem változtat a bekategorizálás úgyse. Meg minek kéne mindent csoportosítani? Pedig ott a tengerpartjánál Mike-nak már feltűnt, hogy a feleség, Natalia, túlságosan élvezi a fiatal, akkor még új srác, Vitya (a koreai-orosz) társaságát. Milyenek a mostani férfiak? Egyből jelenetet csinálnak. De ő nem. Talán, mert a térhagyás az, amivel a legjobban kimutatod a szerelmet. Talán, mert ha féltékenységi jelenetet rendezel, akkor a másik fél már nem annyira csak a tied.

És persze, néhol a szerelmi háromszög feszültsége megtalálható köztük, de nem negatívan, talán még inspirálóan is hat rájuk. Nem szétszedi őket, hanem egybeforrasztja a csapatot, a zenét. Így is lehet.

“- Ez csak kamaszromantika. Kézfogás, semmi több.
– Te is tudod, hogy a kézfogás az veszélyesebb.”

Amikor az ágyban fekve Mike felesége közli Mike-al, hogy meg szeretném csókolni Viktort, ott kezdődik el a film második szála, ami lassan-lassan fővonallá alakul át. Mike megkérdezi, hogy mit vár tőle? Írásos engedélyt is adjon? Mire a feleség azt mondja, hogy igen, valamiféle engedélyt, hogy a lelkiismeret-furdalás elviselhetőbb legyen majd, vagy egyáltalán ne legyen. Mindent megbeszélnek ők ketten őszintén, nincsenek tabuk, kérdőjelek, hamis, hazug foltok, és a legszebb az egészben, hogy nem zavaróan, hogy nem azt érzed magadban, mint néző, hogy hogyan lehet ilyet megkérdezni, hanem teljesen magától értetődő a kérdés.

Milyen nálunk egy szerelem? Egy barátság? Mindent visz, mindent elsöpör, vagy sikerül egyensúlyban élniük egymás mellett? Milyen érzést vált ki belőlünk, amikor rájövünk, hogy a párunkat nem csak mi szeretjük, hanem van egy harmadik is? Támadást indítunk? Esetleg megbékélünk vele, és még segítjük is az illetőt? Milyen egy igaz szerelem Nálad? S milyen az, amikor lelkileg hasonlítasz a harmadik félhez, de közben biztonságot nyújt a párod melletted? Hogy érzed magad? Mi a szerelem? Mi a barátság? 

Natalia és Vitya között megmarad a kamaszromantika a végéig, az a bizonyos rajongás, amivel csak egy nő tud nézni egy férfira, csak egy csók csattan el akkor az ágyon, semmiféle testi vágynak nem engednek. A nő megtalálja azt a fajta egyensúlyt hűség és hűtlenség között, ami még nem bánt senkit sem.

Lehet két embert szeretni, ezt tanuljuk meg a film végére. Nem ugyanúgy, ugyanolyan szeretettel, de lehet egyformán, ugyanolyan erővel és lélekjelenléttel két embert szeretni. Főleg, ha az a két ember valójában egyforma a különbségek ellenére is. Hogy Mikenak az álom koncertje egy stadionban van, hatalmas tömeggel, míg Viktor nem kedveli a stadionokat, mert ott nem látja a közönséget, nem látja kiknek énekel.

“A bor vagy nagyon jó, vagy jó”

1983-at írunk a filmben, a nyolcvanas évekbeli Oroszország. Az underground életet állítja párhuzamba a rendező a hétköznapi emberekkel, például az utcán sétálgatva, a tömegközlekedési járaton, koncertteremben, próbán, vagy épp egy piacon, ahol lemezeket (is) árulnak. Érződik a két világ ellentéte: a szabadság át nem élése éppúgy, mint a szabadság miatti lázadás. S mindez fekete-fehérben egyszerűen zseniális: minden képkocka fontos lesz, és kihagyhatatlan. Amikor az esőben az egyik idegennő ruhájának megadják a színét, és ott vakít a vásznon a piros szín, te néző jössz zavarba. Szokatlan.

A zene egy kifejezés, ezt mindenki tudja:  talán a lázadásnak, talán az érzelmeknek, talán a körülöttünk zajló történetek meg nem értésének. Egy világ, ahol elrejtőzhetünk a valóság elől. Egy világ, ahol látszólag át lehet lépni a komfortzónáinkat, a félelmeinket, és ahol nincsenek törvények. A rock and roll életérzés ilyen: élj úgy, ahogy nem szégyelled. Légy szabad.

És ez a légy szabad! kijelentés egy olyan országban, ahol nincs szabadság, ahol cenzúra van, ahol megfigyelnek, ahol a hatalom az hatalom, a többiek pedig a pornép, igenis nagyon sokat jelent. Aki ledönti a tabukat egy tabu-nélkül összedőlő országban, az bátor, pedig valójában lehet, hogy nem is tud arról, hogy nagy dolgot tesz.

A rock and roll életérzés csak van. Egy létezés. Sör, bor, cigaretta, nők, éjszakák, szabadság. A saját berkeiken belül. Ahogy ezt a filmet nálunk Magyarországon, egy bizonyos réteg fog csak értékelni igazán: akiknek mondd valamit a Velvet Underground, Lou Reed, Sid Vicious, vagy épp a Sex Pistols. Cannesben hihetetlen sikert ért el a film.
A punk életérzés egyfajta önkifejezés, egyfajta lázadás a hatalom ellen. Senki nem mondhatja meg, hogy mit csináljak, mit gondoljak, vagy hogyan érezzek. Mert szabad vagyok. 

Mi hol tartunk? Melyikben állunk? Szabadok vagyunk? Meg van fogva a kezünk? Fél-szabadság? Öntudat, önszeretet, öncenzúra? Elfogadás, szeretet, őszinteség? Segítjük egymást, vagy inkább az elnyomás megy? Hogyan működik a teljes őszinteség egy kapcsolatban? Legyen akár családi-, pár-, vagy baráti kapcsolatokról. Milyen a művészetünk? Hol áll a művészet és a politika? Egymás kezét fogják, vagy egymás ellen viaskodnak? Ki áll nyerésre? Ki van félelemben? Ki tartózkodik? Erről szól javarészt a film: a művészet és a politika kettőséről, kapcsolatáról, és hogy a múlt nincs is olyan messze a jelentől. 

forrás: Mozinet

“A szovjet rockzenésznek, a jót kell látnia az emberben.”

A Puskin mozitermében ülők, egyszerre nevettek fel. Nem az a fajta vihogás, hanem egy közepesen hangos mosoly képében, ami azt jelzi, hogy mennyire jó megfogalmazás a hatalom-valóság ft zene közti kapcsolatra. Hogy legalább a zene találja meg a jót az emberekben, ha már a politika képes ezt eltitkolni, elrejteni, vagy kitörölni. Legalább a dalszövegeken keresztül kapjuk meg az öntuningot, ha már a politika néha az ellenkezőn dolgozik. Hiszen minél jobban félünk, minél jobban elveszítjük a valóságot önmagunkkal, a másik oldal annál hatalmasabb lesz.

Nem kell messzire menni. A film rendezője, illetve a moszkvai Gogol Színház művészeti vezetője, Kirill Szerebrennyikov, házi őrizetben van már lassan szinte egy éve, az otthonában vágta végül össze a Nyár filmet is. A kirakatba tett vád az sikkasztás. De az a rendező, aki többször és nyilvánosan bírálta az alkotói szabadságra a konzervatív értékek nevében kifejtett nyomást, vagy aki részt vett több tiltakozóakcióban Putyin elnök ellen, vagy aki Ucsenyik című filmjében bírálta az ortodox egyház növekvő befolyását, vagy aki próbálja a homoszexualitást a középpontba tenni, miközben Oroszország politikai hatalma épp azon van, hogy tabu maradjon ez a téma, szóval ez a rendező éppen tényleg “csak” sikkasztás miatt kapna házi őrizetet? Ezek után, a Nyárért sem jár kimondott jó pont Putyin elnöktől a rendezőnek, amiben bemutatják az ottani rendszert is: a rock klub felügyelését, a koncerteken ülni lehet, mindenféle hangosság nélkül és ha már táblát mutatsz fel, mennek és rád szólnak, hogy ez tilos, nem lehet tombolni, hogy a buszon az emberek úgy néznek rád, ha egy dupla presszó kávét cipelsz át a városon, mintha megöltél volna valakit… Oroszországban rend van és fegyelem.

35D384C3-0457-4B66-A804-2698C5DB6E4D-e1532078061302

És hogy mit is jelentett az embereknek ez a bizonyos Viktor Coj, a Kino frontembere? 1990. augusztus 15-én kora reggel Rigát elhagyva elveszítette hatalmát a gépkocsija felett, és egy autóbuszba rohant. Azonnal meghalt. A néhány megmaradt tárgy között megtalálták az új album ének felvételét, s így be tudta fejezni a zenekar a lemezt, ami a Fekete Album címet kapta, és amely óriási példányszámban kelt el. 65 fiatal azonban öngyilkos lett, mert úgy érezték, hogy Coj nélkül már nem érdemes élni. Sírján, a szentpétervári Bogoszlovszkoje temetőben mindig van virág sőt! Moszkvában és Minszkben emlékfalat emeltek a tiszteletére.

“Állatok etetése az állatkertben, aztán mozi, majd hazamenni. Lou Reed szerint, ilyen egy tökéletes nap.”

Július 26-tól látható lesz a Nyár a mozikban. 

fekete-fehér orosz-francia film

Rendezte: Kirill Szerebrennyikov
Forgatókönyv: Lily Idov, Michael Idov, Natalia Naumenko
Fényképezte: Vlagyiszlav Opeljanc
Producer: Pavel Burja, Georgij Csumburidze, Mikhail Finogenov, Murad Oszmann, Ilja Stewart
Vágó: Jurij Karikh
Főszereplők: Teo Joo, Irina Sztarsenbaum, Roma Zver, Alexander Kuznyecov