Garry Winogrand: Women are beautiful

A nők gyönyörűek. Garry Winogrand (1928-1984) pedig úgy eleveníti meg eme szépséget, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem beállított képeket rögzít, hanem pillanatfelvételeket készít. Mikor ment el a világ a mű felé, elhagyva a spiontalanítást? Mikor lettünk egy megjátszott szerep rabjai ahelyett, hogy önmagunkat vállalnánk?

No Title

No Description

“A Women Are Beautiful (A nők gyönyörűek) című albuma 1975-ben jelent meg, képek gyűjteményébe foglalva Winograndnek a nők állandó fotózása iránti elkötelezettségét: legyen az uszodákban, kávézókban, elegáns partikon vagy – mindenekelőtt – New York utcáin. Az aktok és stúdióban készül portrék mellőzésével Winogrand azt kutatja, hogyan fejeződik ki a nők szexualitása öltözetükön, frizurájukon, gesztusaikon, nevetésükön és suttogásukon keresztül.”

Pont ez az, ami a mai társadalomból hiányzik. Persze lehet mondani, hogy két külön korról beszélünk, de ha jobban belegondolunk, ez nem lehet mentség, hiszen Winogrand a 60-70-es években élt és alkotott. Abban az időben, amikor a feminizmus a második hullámát élte, ráadásul a szexuális forradalom korában.

Az az időszak ez, amikor a nők, mint külsőleg és mint belsőleg, keresik önmagukat, próbálnak beolvadni a társadalomba, próbálják megélni a nőiességüket. Winogrand pedig jön, lát, és fotóz. A pillanat embere ő, mindenféle mesterkéltséget kizár, és ez abban a társadalomban, amiben a nők a szabadság intenzitását élik, megdöbbentően merész. Játszanak és ismerkednek a társadalmon belüli határaikkal, próbálják kipuhatolózni, hogy meddig is mehetnek el, felveszik a kis szoknyát, az estélyiruhát, a magassarkút és piros rúzst, partikon már ők is cigarettára gyújtanak és alkoholt isznak, ahogy régebben csak a férfiak tették, és magasröptű beszélgetésekben is részt vesznek. Dolgoznak, véleményt mondanak, harsányak, öntudatosak, és Winogrand e hétköznapi pillanatokban lekapott fotókkal illusztrálja a kor felszabadultságát, a sokszínűséget, a puritán szexualitás megélését.

A 60-70-es években a szexualitás megélése még újdonság volt, hatalmi játszma, igen, egy játék, aminek állították be a határait, mit lehet és mit nem, ahogy azzal is ismerkedtek, hogy ki is a Nő, és ki is a Férfi.

“Lehet valami csak egy apróság a fotón, és mégis rendkívül fontos.”
(Robert Frank)

No Title

No Description

Winogrand eleve felrúg minden szabályt, amit a fényképezés megkövetelne, ahogy tűpontos kompozícióra sem törekszik sőt, helyette inkább a kompozíción keresztül mutat be minden részletet. Képei életlenek és élesek egyszerre, fekete-fehérek, már-már filmszerűek, s mégis olyan valósághűek, hogy ahogy néztem a kiállításon a képeket, úgy éreztem, mintha a fotón szereplő személyek a régi ismerőseim lennének, mintha a konyhában ülnék s egy régi családi albumot lapozgatnék.  Nem idegenekkel néztem farkasszemet, hanem hús-vér, magabiztos, gyönyörű, élettel teli Nőkkel, (néhány képen férfiakkal is), akiknek a szemében ott van az az elpusztíthatatlan erő, szenvedély és bujaság is.

Mert ezek a nők, mind egy szálig, gyönyörűek. Nincsenek megphotoshopolva, nincsen rajtuk snapchat-, és egyéb filterezés, egyszerűen látunk embereket, akik önazonosan belevigyorognak a kamerába, vagy épp csak szerepelnek a lencsén. Van, hogy a fotókon az illető mozgásban van, kommunikál, nevet, táncol, és ahogy ezeket a pillanatokat nézem a Múzeumban, az jut eszembe, hogy vajon mikor felejtettünk el élni? Hogy nem félni a jövőtől, az érzelmektől, nem félni saját magunktól. Mikor kezdtünk el megfelelni a társadalmi elvárásoknak? Mikor kezdtünk el szégyenlősen, lehajtott fejjel álarcok mögé bújni? Mikor kezdtük el bátornak hívni azt, aki filter-, és smink nélkül tesz fel egy képet?

Mindegy, hogy ezeket a Nőket hol kapta lencsevégre a Művész, mindegyik helyen a nagybetűs Nőt láttatja. Bemutatja a női nem típusait: van a szerény, a visszafogott, a munkából igyekvő, a gondolkodó, a kikacsintó, a flörtölő, a társasági lény, az elvont, a segítő, a vehemens… Garry Winogrand műveit pont ezért (is) imádom, mert itt tényleg mindenki megtalálhatja magát, ahogy az utcán sétáló lányt is, vagy épp azt, akivel a tegnapelőtti bulin futott össze. Ezek a művek időtlenek, mert Nők mindig léteztek, és mindig fognak létezni.

Mi a különbség az akkor és a most között? A maszk. Hogy az akkori feminizmusi erő még tiszta feminizmus volt, és nem egy elcsépelt kifejezés, amiről lassan már azt sem fogják tudni, valójában mit is jelent. Az ottani Nők Nők voltak, nem férfiasodtak el, nem akartak kemények lenni, hanem helyette kiélvezték az adottságaikat. Mertek szexik lenni, lazák, és magabiztosak.

No Title

No Description

No Title

No Description

Ahogy Winogrand megmutatja a Nők nagyvonalúságát, szépségüket, természetességüket, szabadságukat, függetlenségüket, magabiztosságukat, de főleg a lázadásukat a kor zsarnoksága és ideológiái ellen, miszerint nem érdekli őket, hogy mit mondanak majd róluk mások, az egy végtelen nagy tanulság lehetne a 21. századi, modern Nőnek is. Hiszen mi folyton meg akarunk felelni valakinek vagy valaminek. Hiszen mi állandóan hadilábon állunk önmagukkal, a párunkkal, a családunkkal. A divatot lessük a belső világunk helyett.

Mikor estünk át a ló másik oldalára? Míg a 60-70-es években a megfelelési kényszer ellen lázadtak fel, az önszabadságot minél jobban megélték a nyilvánosság előtt, és az egyéniség számított, addig most örökösen meg akarunk felelni mindenkinek, és rettegünk, ha ne adj Isten kiderülne, hogy mások vagyunk, mint az átlag. Alig törődünk saját magunkkal, nem hogy működőképes önismeretünk lenne, azt hisszük, hogy senkiben sem lehet bízni, de azért párkapcsolatból ugrunk párkapcsolatba, mert szégyelljük az egyedüllétet.

Visszafelé fejlődünk, de meddig megyünk még vissza?

No Title

No Description

No Title

No Description

No Title

No Description

A kiállítás a CAPA Központban tekinthető meg, 2018. szeptember 30-ig.