My story: Cinthya Dictator

Adott egy lány, akit nagyon sokáig csak úgy ismertünk, hogy az a kényes, aki Varga Viktorral hol összeveszik, hol kibékül, de állítólag mennyire nagy a szerelem. Aztán megismertük azt a lányt, aki a MOME-ra járt. Aki fotóz. Aki állandóan kreatív. De ki is ő valójában?

37856339_2052413901753948_7073284783974907904_n

Az új projektje a youtube-on fut, My Story: Cinthya Dictator néven. Ahogy nézem a képsorokat, a három-négyperces kisfilmeket, nem tudok rájönni, mennyire is ismerjük meg az igazi énjét ezek kapcsán. Hogy mennyire őszinte, és tudjátok az a fajta őszinteség, amibe 1% kamera miatti megjátszás sem szerepel. Mert valamennyit játszik, ez biztos, de igazából ki nem játszik manapság egy picit sem? Azt mondjuk, hogy elegünk van a játszmákból, mégis néhol azt vesszük észre, hogy már megint benne vagyunk a forgásban. Az élet forgásában. Mert egy bizonyos szintig igenis egészséges a játszmázás, tudjátok, eléggé hülye hasonlat következik most, de ez olyan, mint az alma meg a héja esete: Te vagy maga az alma, a héja pedig a burkolat, ami védelmez a sérülésektől. S ahhoz, hogy eljuss önmagadhoz, a valódi énedhez, és/vagy hogy másokat közelebb engedj magadhoz, le kell szedned óvatosan a héját magad körül. De a szedés is egyfajta játék, egészen a cél eléréséig tart. A játszmázás taktika: mintha így tesztelnénk a másik embert, hogy eléggé megérett-e ahhoz, hogy elfogadjon minket úgy, ahogy vagyunk. Az a jó játék amúgy is, amikor önmagunkkal játszmázunk elsősorban minden álarc nélkül úgy, hogy így vonjuk bele a másik félt is az életünkbe. Nem engedhetünk mindenkit közel, de nem is lehetünk túlságosan gyanakvóak. Kell az önismeret, kell az emberismeret is a jó játszmázáshoz.

És talán néhol ez hiányzik Cinthya videóiból. Az a fajta én-ismeret, ami megtámadhatatlan mások által. Mert látsz egy lányt a kamera előtt, aki tele van gátlásokkal, megfelelési-kényszerrel, szégyenérzettel, érzékenységgel, segítőkészséggel, alázattal, és csomó én-t növelő mondatokkal, és ezekkel szemben ott van az a rész is ebből a lányból, aki hangos, aki önbizalmat mutat, aki már-már nagy egoizmussal lép be a (akár) tv-s szerepeibe, amit éppen magára húz,  akit nem érdekel semmi és senki, mert a saját határain belül él, aki exhibicionista, de amíg nem mered teljesen elfogadni önmagad magad és mások előtt, addig ez a túlzott nagy ego csupán a feltűnési-viszketegség egyik lenyomata lesz mások szemében. És, aki túlságosan érzékeny meg keresi a helyét a kislány és a nő perifériáján mozogva, hogy végre be tudja kategorizálnia saját magát is, addig egy rossz szó, egy rossz kifejezés, egy rossz tett az irányába is kibillenti őt a stabilnak nem mondható egyensúlyból.

Amíg saját magunk nem tudjuk eldönteni, kik vagyunk és merre tartunk és mit is keresünk ezen a Földön tulajdonképpen, addig ne csodálkozzunk, ha mások sem a teljes énképünket fogják látni.

“Nagyon sokszor amúgy a fejemben élek, és nem élvezem igazán a létezést.”

Az első részről elmondom, hogy miért szeretem, és miért tartom sokkal jobbnak a többinél. Mert abban a 4:13-ban, amíg a videó tart, Cinthya elmondja, hogy mitől fél, mit gondol főközpontban magáról, és egyáltalán, hogy mit tart fontosnak a külvilágban. Totál plánban, nyersen kapod mindezeket az arcodba. És ezek azok a gondolatok, amik így vagy úgy, de folyamatosan visszatérő elemek a My story-ban, ezek azok a főtémák, amik akár tudatosan vagy tudat alatt, de vezetik az egész történetet. Hogy ő nem konvencionális szépségideál, hogy ő mindenben másabb, mint a többiek: s tudjátok, amíg ezzel foglalkozunk ilyen szinten, hogy mindig feljön, addig ez nem igazán az a pont, amit szeretünk magunkban. Az elfogadás és a szeretés két különböző dolog. Amit elfogadtunk, azt még nem vagyunk kötelesek szeretni is. És amit szeretünk, nem biztos, hogy mindenben el is fogadtuk.

Vagy, amikor kibuggyan belőle, hogy nem érti, hogy miért kell megmagyaráznia azt, amiért jól érezte magát. És hogy valójában önmagának magyarázkodik. Ehhez még hozzájön a tekintete, ami itt-ott, az üresség megszemélyesítése lehetne. Van, hogy nem tudsz kiolvasni belőle semmit, s csak akkor van benne életnek nevezhető erő, amikor valamiről a véleményét fejti ki, amikor Cinthya is valami tartalmat próbál produkálni magáról is, és nem csak lézeng bele a világba. Adott egy lány, aki hamar elkezd unatkozni. Akinek több impulzusra van szüksége minden másodpercben ahhoz, hogy érdeklődéssel forduljon a valóság felé. Ahogy ő is mondja, nem élvezi igazán a létezést, mert sokszor a saját fejében lévő rab.

hirstart
forrás: hirstart

A szem kommunikál. S amíg sokáig egy kifejezéstelen, üres pont van a lélektükör helyett, addig az ember lelke is pont olyan zavarosan kavarog a testben. És ez az, amiben nem létezik egészséges játék sőt, semmiféle játék.

Ki szeretne törni, a határait boncolgatja, mégis újra és újra hazafutást hajt végre a legnagyobb kereszteződésnél. A legnagyobb lecke nekem az egészből az, hogy meg kell tanulni azt az alapigazságot, hogy amíg önmagadat ostorozod, amíg önmagadban nem fogadtál el valamit, addig akárhogy is szeretnéd, de a többiek sem fogják elfogadni benned azt, amit magadból is kivetsz. 

Szeretem ezt a My Story projektjét, mert terápiának is hasznos lehet számára, ha hagyja magát, ha nem csak egy kirakatszerű exhibicionista projektet akar futtatni. Ha elengedi azokat a gátlásokat, amitől a nézők azt látják, hogy beképzeltség övezi körbe, mert van, hogy ezzel takarózik: közben pedig, ahogy a videó végén hintázik a széken, ami a zavartság jele, vagy ahogy belép a boltba és alig hallhatóan zavartan köszön, valami olyasmit tud megmutatni magából, amire lehet, hogy még ő maga sem számít. Egy szóval sem mondom, hogy könnyű, mert bitang nehéz feladat: de elindulhat valami, ami példaértékű lehet(ne).

Egy dolog kell ahhoz, hogy igazán boldogok lehessünk: saját magunk.