Sorozatajánló: Éles tárgyak

Cigaretta, alkohol, minimalista lepusztultság, néha felvillanó múltbeli pillanatképek. El lehet játszani élethűen egy lelkileg tönkrement lányt, ha a színésznőn látszódik, hogy a valóságban békében van önmagával? El lehet játszani egy olyan nőt, aki nem feldolgozta a múltját, hanem elmenekült előle, hogyha közben a színésznő kívülálló marad a szerepétől? Fel kell dolgozni önmagunk múltját ahhoz, vagy épp felszínre kell hozni az összes érzelmet és tettet hasonló szituációkból, hogy élethű szerepet kapjunk?

forrás: nerdist.com
forrás: nerdist.com

Amy Adams gyönyörű. Egy újságírónak állt, önmaga démonaival is küzdő, kisvárosi nőt játszik, aki a múltja egyik feldolgozhatatlan részét az alkoholos üvegekbe és az elszívott cigarettacsikkekbe tömködte sőt, még a mai napig tömködi bele. A szerkesztőjének köszönhetően visszakerül szülőfalujába, egy kisvárosba, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol éppen gyerekeket ölnek meg, vagy épp tűnnek el. Személyes, szívvel-lélekkel megírt, a történtek utáni nyomozós cikket várnak tőle.

Ez a fővonal. A gyerekgyilkosságok.

Viszont emellett Camille, vagyis Amy Adams karaktere, kénytelen önmagával is szembenézni. Önmagával, az emberekkel, a ridegnek kinéző és csak a felszínnel alapozó anyával, a féltestvérével, vagy egy feldolgozhatatlan halál emlékével gyerekkorából.

A múltból felbukkanó emlékképek, amik megjelennek Camillenak, teszik még izgalmassá a sorozatot. Párhuzamba állította a rendező a jelent a múlttal, és egyáltalán nem zavaró sőt, már az első rész 10. percétől úgy vagy te, mint néző, hogy ismered a karaktereket. Ismered, de közben mégis látod a megfejthetetlenségüket, sugdolózásukat, a mélyben csücsülő félelmüket. Mintha egy lennél a kisvárosi emberek közül: van egy jól felépített házad kerttel, családod, de a gyerekek rohangálása az utcán most elmarad, mert mindenki fél, s elrendelik, hogy a gyerekeknek, legyen fiú vagy lány, otthon kell maradnia a négy fal között.

“Itt az ‘egyem a szíved’ azt jelenti, hogy ‘dögölj meg’.”

Hús-vér emberekről van szó, akikhez betoppan egy régi ismerős, aki ott nőtt fel, aki szintén ismerte őket, és aki most újságíró szemmel nézi a történteket. Legalábbis még próbálja úgy nézni. Aki néha pofátlanul kérdez. És aki szarkazmussal közelít, lehet, ez is a fegyvere, de mint tudjuk, a cinizmust és a szarkazmust és az iróniát egy hajszálvonal választja el az igazi érzékenységtől. Aki megtanult keménynek látszani, és nem azt mutatni, hogy szüksége van a többi emberre. De pontosan ezért lenne rá a legnagyobb szüksége.

Hús-vér emberekről van szó, akik fokról-fokra kemény és tiszta lelki fejlődésen mennek keresztül: hol így, hol úgy, de fejlődnek a szemünk előtt. Hús-vér emberekről van szó, akik rettegnek és nem lehet biztosan tudni, valójában mennyire is szabadok. Nem Orwell: 1984-es szintű szabadságtalanság, hanem önmagunk által lelakatolt nem-szabadságról van szó. Próbálunk megfelelni másoknak, hiszen mindenki lát mindent, és az ember nem a saját ellensége, nem akarja, hogy róla pletykáljanak a kávézóban, a zöldségesnél, vagy az utcán.

Amikor azt hisszük, hogy valahol nincsenek titkok, ott vannak a legnagyobbak.

“Ostobaság olyantól félni, ami nem is létezik.” 

Tényleg így lenne? És mitől félünk tulajdonképpen? A létező dolgoktól, amiket meg lehet magyarázni, vagy a láthatatlan dolgoktól, amikbe nincs beleszólásunk? Megéri a félelem, ha ez gátol meg minket a boldogságban? Miért nem megy az elengedés, a továbblépés egy bizonyos gyászból? Nem állt mellettünk senki, aki segíteni tudott volna nekünk? Miért van az, hogy egy bizonyos fokú elvesztés tönkretehet egy családot, miközben pont az ellenkezőjének kéne történnie? Erősíteni az összetartozást, a valahova tartozást, a biztonságot. Látszólag a tökéletes világba csöppen bele a kisvárosi krimi. Misztikus filmnek is nevezi a port.hu.

Amy Adams gyönyörű.

Úgy játssza a főszereplőt, hogy beleborzongsz. Neki nem kell tökéletesen megjelennie a vásznon ahhoz, hogy tökéletes legyen: nem kell, és miért nem? Mert önazonos. Akkor is önmagát alakítja, amikor egy lelkileg meggyötört, alkoholizáló, múltat kereső, szarkasztikus nőszemélyt játszik, aki szeretne boldog lenni, aki azt mutatja milyen erős és független, közben pedig éppolyan gyenge, mint bárki más. A tekintetéből kiolvasni az Éles tárgyak forgatókönyvét.

Jean-Marc Vallée 

a rendezője a sorozatnak, ugyanúgy, mint ahogy a Hatalmas Kis Hazugságoknak is volt 2017-ben. Le sem tagadhatná magát. De ő rendezte ugyanúgy a Vadont, a Mielőtt meghaltam, és a C.R.A.Z.Y-t is. Hogy csak a nagyobb húzócímeket említsem.

Vallée itt is hozta a formáját, hogy a bestsellerből, mert e sorozat egy könyvadaptáció, amit Gillian Flynn írt meg, a lehető legtöbbet hozza ki. Hogy a kisváros nem olyan, mint amilyennek tűnik, hogy ott az emberek mennyi titkot rejtenek magukban, és teszik ezt úgy, hogy egy kirakat az életük. Senki sem bújhat el senki elől, mert a pletyka szárnyra kell két percen belül. S egészen biztos vagyok benne, hogy e HBO produkció, nyolcrészes sorozatából, minden ki fog derülni az emberi jellemről.