Színházajánló: Nóra, avagy feminizmus a színházban?

Henrik Ibsen Nórája tizenöt év után visszatér abba a lakásba, ahhoz a családhoz, ahonnan kisétált az ajtón. Na nem azért tér vissza, hogy bocsánatot kérjen, vagy hogy lássa a gyerekeit, hanem hogy a férje segítsen neki elválni tőle. Egy darab, ami kicsit mérges tükröt mutat a már-már elvakult, elfajult, túlságosan kitorzított feminizmusnak, ami jelenleg a való életben zajlik.

fotó: Pénzes Kristóf
fotó: Pénzes Kristóf

Ibsen Nórája nem csak drámában íródott meg, filmre is vitték 1973-ban, Jane Fonda főszereplésével. Ibsen 19. századi író: abban a korban élt, amikor a viktoriánus családi-modell élete, szokásai és erkölcsei uralták Európát. Nem tudni, hogy tudat vagy tudat alatt, de írásaiban a külsőségek, a kirakat mögött rejlő valóságot elemezte és vizsgálta ki. Megmutatva, hogy bármennyire szép is valami kívülről, belülről lehet, hogy éppen rohad. Tette mindezt olyan célzott kritikussággal és nyers lemeztelenítéssel, hogy az akkori kortársai is volt, hogy ferde szemmel néztek rá, vagy éppenséggel féltek tőle. Mégis a korról szerintem az árul el a legtöbbet, hogy a Nóra című drámáját, (vagyis “Babaház”), be is tiltották. Hogy miért? Főleg azért, mert ebben az 1879-ben íródó műben jelenik meg a világirodalom első női feministája.

Nóra Helmer karaktere ilyen: a kor átlagos társadalmi berendezkedését mutatja be a dráma, amikor is a nő maradjon otthon, karrierje helyett a tökéletes családot építse, nevelje a gyerekeket, vezesse a háztartást, és támogassa a férfit. A vége az lesz, hogy a nő öntudatára ébred, fellázad, és a probléma megoldása helyett kisétál az ajtón, magára hagyva a férjét, a három gyermekét, és a háztartást. Röviden ennyi.

Egy amerikai szerző, Lucas Hnath, viszont 2017-ben, vagyis Ibsen Nórájának megjelenése után 140 évvel megírta Nóra történetének folytatását, ami óriási siker lett a Broadwayen sőt, Tony-díjra is jelölték vagy nyolc kategóriában. Nálunk, magyar rendezésben és szereposztásban júliusban debütált a szentendrei Teátrumban, augusztus 31-től pedig a Belvárosi Színházban látható.

fotó: Toldy Gábor
fotó: Toldy Gábor

Lucas Hnath precízen a 19 században hagyta a történetet, így Ibsen idejében folytatta tizenöt évvel később, mégis tökéletesen belefűzte a 21. századi ember (általános) gondolatait is a témában.

Kováts Adél játssza Nórát, azt a tizenöt évvel későbbi Nórát, aki egyik percben szimpatikus, a másikban pedig épp az ellenkezőjét érzed. Aki nem azért tér vissza, hogy bocsánatot kérjen, amiért tizenöt évvel ezelőtt hátrahagyott mindent, a férjét és a gyerekeit, vagy hogy bocsánatot kérjen azért, amiért életjelet sem adott magáról, nem, még egy hogy vannak a gyerekek, mi lett belőlük, kérdés sem hagyja el a száját, amikor a házvezetőnővel és dadával Anne Marieval, akit Bodnár Erika testesít meg, beszélget sőt, Anne Marie iránt még hálát sem fejez ki, amiért ő ott maradt és gondoskodott mindenről helyette.

Nem, Nóra azért tér vissza, mert megtudta, hogy Torvald, a férj, akit Csankó Zoltán alakít, nem vált még el tőle, és hogy most arra kérje kötelezze, hogy tegye meg, mert neki, mint férfinak ez könnyebb, s ha nem teszi meg, akkor őt Nórát börtönbe is csukhatják, hiszen férjes asszonyként függetlennek tettette magát. Fel se merül az a fejében, hogy esetleg a férfinak is gondot okoz ezzel, csak és kizárólag a saját felépített szabad írónői, (mert íróvá vált ebben a 15 évben, aki írói álnévvel ad ki könyveket), életét félti. Hogy mi lesz saját magával, minden más lényegtelen.

És emiatt is ez a darab számomra főleg azt mutatta meg, hogy tükrei vagyunk egymásnak. Ami benned van, amit mutatsz, amit teszel, amit gondolsz, amit mondasz, azokat fogod látni, tapasztalni és érzékelni is  a másik emberben. Nóra nem azért jön, hogy bocsánatot kérjen sőt, Anne Marienak játssza magát, hogy mennyire megváltozott és milyen sokra vitte, de közben pedig valójában sosem tudott tovább lépni épp azért, mert nem bocsátott meg önmagának azért, hogy tizenöt évvel ezelőtt kilépett azon az ajtón. Lezárta, nem foglalkozott vele, bár két évig némaságban volt, mert a férfiak hangjai visszhangoztak a fejében, ő pedig a saját gondolatait akarta visszakapni, de nem bocsátott meg azért, amit tett. Nem engedte meg önmagának a gyászt, bár elég buta szó, de végül is a régi életét ölte meg, hogy az újat, egy írói álnévvel felcímkézve, felépítse. Önmagával törődött, nem a többiekkel, nem a családjával, akiktől elmenekült, akiket cserbenhagyott.

S itt jön számomra az, ami miatt szerintem egy kicsi visszaütés a mostani modern feminizmusnak. Annak a túltolt, túlhypeolt, túlságosan elfajult és kitorzított feminizmusnak, amit némely Nők állítottak fel és fordították ki az eredeti ideológiát. Például a női jogokért harcolást bármilyen területen, bárhol és bármikor, és már azt sem engedik meg, hogy a Férfi Férfi legyen mellettük, közben pedig várnak arra az igazi Férfira, aki kihozza belőlük a vérbeli Nőt.

Nóra szerint a házasság az, ami elront mindent. Hogy mikor megvan a papír, a felek hirtelen átváltoznak, kifordulnak önmagukból, a Nő pedig alárendeltje lesz a Férfinak, mert a társadalom ezt várja el tőlük. Ezt nevelték beléjük. S egyáltalán, az ember hogyan ígérheti meg, hogy örökre együtt lesz a párjával, mikor valójában nem is ismerheti, mivel az ember folyton-folyvást változik?

“Helmer: Nem voltál boldog?
Nóra: Nem. Csak vidám.”

(Ibsen: Nóra)

Ahogy Ibsen Nórája, úgy Hnath folytatása is erősen társadalmi kritika. Abban a korban nem értették meg, ha válás történt, ha egy anya elhagyta a gyerekeit és a családját, vagy ha az adott nő öntudatára ébredt, és erősen elkezdett kiállni a női nem jogaiért. Nem is volt ilyenre nagyon példa.

Viszont szeretem, ahogy az előadásban a női öntudatra ébredés egybeolvad a régi értékekkel. Pro és kontra érvelések történnek a színpadon, akár láthatatlanul is. Vagy, hogy hiába akarunk mi nők a férfiaktól függetlenek lenni, és ezzel egy időben ugyanolyan értékű emberekké válni, s felcsattanunk, ha azt mondják, hogy a nők dolga az aggódás meg a törődés meg az érzelmek kimutatása, ha közben automatikusan ott termünk, mikor a férfi segítségre szorul, mert például megsérül.

Nóra igazából élő példája annak, hogy mi nők is hajlamosak vagyunk arra, hogy ne higgyük el, hogy ne merjük elhinni azt, mikor a férfi úgy szeret minket, ahogy vagyunk. Nem vékonyabban, nem húsosabban, nem csinosabban, nem magasabban, nem kedvesebben, nem odaadóbban, hanem úgy fogad el minket, ahogy vagyunk. Nehéz néha elhinnünk, hogy a másik fél tökéletesnek lát minket. A tökéletes szó kapcsán pedig megijedünk, hogy mi van akkor, ha nem tudjuk teljesíteni? Ha ránk un, vagy rájön a párunk, hogy mégsem vagyunk tökéletesek. Mi van akkor, ha nem tudjuk mégsem megugrani azt a szintet, amire a szerelmünk tett minket?

Itt jön be a tükrök vagyunk egymásnak történet, amiről már az elején írtam. Ha azt gondoljuk, hogy nem tudjuk megugrani, ha elvárásokat állítanak felénk, akkor valójában mi is ugyanezt tesszük a másikkal: mi is elvárunk valamit tőle. Ha csak a rosszat látjuk a másikban, az önzőséget, akkor először is magunkba kell néznünk: Nem vagyunk mi is azok, akik önzően viselkednek az adott szituációban? Kinek is lenne jó tulajdonképpen, ha ez meg az megtörténne?

Emmy, akit László Lili játszik el, mutat rá Nórának arra, hogy az a világ, amit ő gondol, amit ő elképzelt, amit ő próbál a társadalomra ráerőszakolni, milyen veszélyekkel is járhat tulajdonképpen. Emmy a harmadik gyermeke, az egyetlen lánya, aki olyan kicsi volt, hogy valójában semmilyen emléke sincs az anyjáról, ahogy kötődés sem alakult ki. Fiatal, és éppen házasság előtt áll, amiben hisz. Pontosan azt szeretné, amitől az anyja elmenekült, ami ellen lázad, ami ellen fel akarja szabadítani a Nőket: a valakihez tartozástól, az alárendeltségtől, a papírtól, ami tönkreteszi a szerelmet. A lány az, aki felnyitja Nóra szemét: idejött, hogy segítséget kérjen a férjétől, miközben, ha független Nő, akkor saját magának kell megoldania a problémáit.

A feminizmus nem rossz, szükség van rá. De nem mindegyik régi, megszokott, hagyományos érték ellen kell lázadni.

Galgóczy Judit rendezte. Érdemes megnézni a Belvárosi Színházba, és eltöprengeni azon, hogy vajon mit jelent Nőnek lenni és mit jelent Férfinak lenni. Hogy vajon mennyire vagyunk önzőek egy párkapcsolatban, és hogy mindent meg tudunk-e beszélni a párunkkal vagy inkább a föld alá söpörjük?

A menekülés könnyű, amit néha bátorságnak ítélünk meg; de valójában a kommunikáció a bátorság, hogy akkor is beszélünk egymással, ha úgy érezzük megfulladunk. Mindig kell egy kis erőfeszítés, a célba érés után is.